A posztmoderntől, a ma „tisztességtelen” irodalmától a felszabadító
klasszikusokhoz menekül Balla Zsófia, aki a Kolozsvári Társaság új
tagjaként bevallotta: nem lett pesti, „élete főteste” Kolozsvár.
Balla Zsófia számos kötetéből is elhozott párat a beszélgetésre • Fotó:
Horváth László
Legszemélyesebb érzéseiről, a költészethez-irodalomhoz fűződő
viszonyáról, kolozsváriságáról-pestiségéről egyaránt vallott Balla
Zsófia a csütörtökön este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott
beszélgetésen abból az alkalomból, hogy saját kérésre a társaság tagjává
avatták.
A kolozsvári születésű, ám 1993 óta Budapesten élő költő Csokonai Vitéz
Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének – melyet az erdélyi
nyelvművelő társaság tagjává választása alkalmából írt – négy sorával
köszöntötte a Kolozsvár Társaságot: „Csak a tudatlan fő, csak a
zablátlan szív, / A mi téged, ember, magad kárára hív, / A hol a szív
feslett, a fő meg agyatlan, / Ott az emberi sors megsirathatatlan.”
Demény Péter író, szerkesztő kérdéseire válaszolva elmondta, bár
évtizedek óta él Budapesten: nem lett pesti.
Balla Zsófia és Röhrig Géza a csütörtökön kezdődő Kolozsvári Zsidó
Napokon
Zenei, irodalmi rendezvényeket, kerekasztal-beszélgetéseket vonultat fel
csütörtöktől vasárnapig a harmadízben szervezendő Kolozsvári Zsidó
Napok.
Ha valaki 44 évesen helyet változtat, kettévágódik az élete, nehéz
megteremteni a személyes és költői hitelét. És az élet nem olyan, mint a
gyík farka,
ez szinte megoldhatatlan probléma, ami csak a következő generációnál
szűnik meg, mutatott rá. „Élete főtestének” Kolozsvárt tekinti, ahol
szülei éltek, ahol az első szerelem beköszöntött és ahol az életre szóló
barátságok köttettek. Igaz, utóbbiak közül volt, amelyben csalódott, az
ideákban, történelmi-társadalmi elképzelésekben való csalódás mellett
szerinte ez okozza a legmélyebb sebeket, illetve az, ha már túl késő, és
nem lehet valakitől bocsánatot kérni, megbocsájtani.
Balla Zsófia, Demény Péter és Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság
elnöke • Fotó: Horváth László
Bár Budapestre költözve úgy érezte, „le van ragadva régies hangjával”,
és megpróbált újat megütni, rájött, hogy az nem ő, és visszatért
klasszikusabb stílusához.
A költő a fájdalmaiból él, de nem tudok erre pozitívumként tekinteni”
– jelentette ki a posztmodernnel való viszonyáról beszélve, hozzátéve
azonban, hogy ez nem érdem, nem költői erény, inkább bizonyos emberi
dolgokra való nyitottság. A versírásnak lehet egyfajta terápiás jellege,
a szerző azáltal, hogy megformál, magán kívül helyezi, kiírja magából a
fájdalmat, de: „egy vers azért több ennél, egy pozíció, de nagyon
személyes pozíció”.
A vers nála képpel indul, melynek szó alakja van, a legtöbb ilyen az
elalvás előtti félálomban jelenik meg, és lejegyzi – igaz, reggel,
mielőtt olvasná, mindig van benne egy kis félelem, vallotta be Balla
Zsófia.
„A vers soha nem íródik meg, az egy nyersanyag” – jelentette ki,
rámutatva, hogy hónapokig dolgozik rajta, ugyanis idő kell, hogy
észrevegye, mi a rossz benne.
Ha nincs, az időt párja, Báthori Csaba költő helyettesíti, aki jó
szerkesztőként, kritikusként rámutat a hibákra.
Míg rég a szabadságot a posztmodern jelentette számára, a közösségi
eszmények helyett a személyességet tartotta fontosnak, mára eltávolodott
ettől. Ha egy irodalmi irányzat „elterpeszkedik”, nem megfelelő
számára, és a kortárs magyar irodalomra jellemző brandszerűen
kialakított személyes stílusnak sem híve, amikor a stílus már-már
márkajelzéssé válik, és az a fontos, hogy a szerző messziről
felismerhető legyen.
A posztmoderntől a felszabadító klasszikusokhoz „hátrál vissza”, de úgy
érzi, ez nem hátrafelé van, hiszen „a nagy költészet mindig előttünk
van”,
mondta Balla Zsófia. Példaként kedvencét, Arany Jánost említette, az
idei emlékév kapcsán megjegyezve: ez kortárs költők Arany-paródiáiról
szól, ahelyett, hogy azt mutatná meg, hogy Arany költészete mennyire
csodálatos.
Buchwald Péter köszönti a társaság új tagját • Fotó: Horváth László
A másik nagy divattal, a művészetben alkalmazott hatásvadászattal sem
ért egyet, amikor az irodalomban a cél a szóhasználattal meghökkenteni
az olvasót, színházban „gyomorszájon vágni a nézőt”,
mivel ez a hatás emlékezetessé teszi az alkotást. „Egy dolog katartikus
élmény miatt emlékezni a versre, és ezt összetéveszteni az irtózattal.
Ezt tisztességtelennek tartom az irodalom szempontjából – jelentette ki
az „undorító versekre” utalva Balla Zsófia.– Kifogásolom, hogy
irodalmon kívüli effektusokkal akarjanak engem átverni.
Pap Melinda
